Egy kis hazai

Favourite Artist: Randy Dillon

2009-12-15T15:05:00.000-08:00

Obama beszéde és demokrácia védelme

2009-12-12T01:34:00.000-08:00

Obama: "Egy erőszakmentes mozgalom nem tudta volna megállítani Hitler seregeit, tárgyalás útján nem lehet meggyőzni az al-Kaida vezetőit, hogy letegyék fegyvert"

Az "igazságos háborút" védelmébe vevő oslói Obama-beszéd az amerikai konzervatív elemzőknek kedvére volt - állapította meg a Politico hírportál pénteki jegyzetében.

A Politico szerint sok kommentátor megjegyezte: Obama retorikája, különösen az afganisztáni csapaterősítés bejelentése óta, időnként szörnyen emlékeztet elődjének érvelésére.

A Nobel-békedíj átvételekor mondott beszédében Barack Obama elnök az igazságos háború szempontja alapján kiállt az amerikai katonai hatalom mellett - írta a The Wall Street Journal, amely rámutatott, ez éles hangsúlyváltást jelent Obama korábbi retorikájához képest, amikor még támadta a terrorizmus ellen igazságos háborút hirdető Bush-kormány külpolitikáját.

A konzervatív újság kiemelte: Obama erőteljesen védelmébe vette Amerika fellépését az ellenségekkel szemben, elismerve, hogy a világban gonosz erők működnek; mindez hagyományosan a konzervatív külpolitika alapelemei közé tartozik.

A The New York Times arról írt: Obama olyan beszédet mondott, amilyenre szükség volt, de valószínűleg nem olyat, amilyet a Nobel-bizottság szeretett volna hallani. A lap fontosnak tartotta hangsúlyozni: Obama nem kért bocsánatot azért, mert egy olyan ország hadseregének főparancsnokaként veszi át a békedíjat, amely két háborút is folytat. A liberális lap is kiemelte: Obama erkölcsileg igazságosnak nevezte az afgán háborút, amelyre szerinte stratégiailag szükség van ahhoz, hogy megvédjék Amerikát és más országokat a terrortámadásokkal szemben.

A The Washington Post szemleírója szerint Obama beszéde mesteri egyensúlyt teremtett a realizmus és idealizmus között; méltatta az erőszakmentesség olyan nagy képviselőit, mint Martin Luther King és Mahatma Gandhi, megjegyezve ugyanakkor, hogy nemzetének védelmével megbízott főparancsnokként nem követheti azok példáját. Az újság szintén azt a részletet idézte az oslói beszédből, amikor Obama hangsúlyozta, "félreértés ne essék: a gonosz létezik a világon, egy erőszakmentes mozgalom nem tudta volna megállítani Hitler seregeit, tárgyalás útján nem lehet meggyőzni az al-Kaida vezetőit, hogy letegyék fegyvert".

Joe Klein, a Time magazin balközép kolumnistája oslói jegyzetében arról írt: nem véletlen, hogy az amerikai konzervatívok örömmel hallgatták Obama intellektuálisan kérlelhetetlen és erkölcsileg világos beszédét arról, hogy a békésebb és igazságosabb világ megteremtéséhez ironikus módon háborúk folytatására lehet szükség.

Forrás: Népszava

Digitális világ és CSR

2009-11-30T12:38:00.001-08:00

Mondd meg, kedves Népszabadság!

2009-11-29T15:48:00.000-08:00

Még ma is aktuális, és nem csak a Népszabadságra. Figyelemre érdemes!

Bizalmatlan és bezárkózó a magyar társadalom

2009-11-29T09:43:00.000-08:00

Zárt, magába forduló, saját elitjével és intézményeivel szemben mélyen bizalmatlan a magyar társadalom, értékrendszerét tekintve közelebb áll az ortodox kultúrákhoz, mint a nyugati világhoz - egyebek közt erre a következtetésre jutottak a Tárki kutatói a gazdasági felemelkedés társadalmi és kulturális feltételeinek vizsgálata során.

A Word Values Survey (Világértékek Vizsgálata, WVS) az idén ötödik alkalommal készített felmérése adta annak a kutatásnak az egyik elemét, amely azt mutatja, hogy hol áll Magyarország a világ értéktérképén. Mindehhez ezer ember megkérdezésével, valamint tucatnyi nemzetközi közvélemény-kutatás alapján feltérképezték a magyar társadalom néhány alapvető attitűdjét: bizalmi szerkezetét, normakövetését, az állami és az egyéni felelősségről alkotott képét. A kutatók kiindulópontja az volt - derül ki Tóth István Györgynek, a Tárki vezérigazgatójának összefoglaló elemzéséből -, hogy egy-egy társadalom kultúrája, értékrendszere, beállítottsága alapvetően meghatározza, milyen kiutat választ egy adott helyzetből. A költségvetési ciklusok, a hiány kialakulása, annak kezelése, az a "húzd meg- ereszd meg" politika, ami a magyar gazdaságot folyamatosan jellemzi, szerintük nem érthető meg anélkül, hogy tudnánk, miként gondolkoznak az ország lakói intézményeikről, vezetőikről, magukról és egymásról.

Érdemes szemügyre venni, milyenek vagyunk nemzetközi összehasonlításban, hogyan látnak minek mások. Ennek alapján elmondható, hogy a magyar társadalom meglehetősen zárt, mondjuk úgy, hogy a nyugati világ peremén helyezkedik el - bár a tíz évvel ezelőttihez képest ez a zártság valamelyest enyhült -, értékrendszere azonban inkább világi, kevéssé tradicionális. Miközben többségünk úgy gondolkozik, hogy nemcsak az intézményekben nem érdemes megbízni, hanem egymásban sem, nemzetközi összehasonlításban az a mások iránti bizalom mégiscsak létezik nálunk. E téren sokkal erősebb a bizalom szintje, mint akár Franciaországban vagy az "éltanuló" Szlovákiában.

Intézményeinkbe, politikusainkba, kormányunkba vetett bizalmunk alapján viszont valóban a sereghajtók közé tartozunk, ami azért aggasztó, mert ez igencsak sokba kerül: növeli a bürokráciát, akadályozza az optimális cégméretek kialakulását, és melegágya a normaszegésnek is. Ez tesz minket - a vizsgált országok többségénél - jóval megbocsátóbbakká az adócsalással vagy a korrupcióval szemben. Arra, hogy esetenként jóval rosszabbnak látjuk a társadalom állapotát a valós helyzetnél, utal az, hogy a bevallott korrupciós gyakorlat Magyarországon nagyjából az EU-átlag szintjén van - miközben a feltételezett sokkal magasabb annál -, és jelentősen alacsonyabb, mint Csehországban vagy Szlovákiában. A kutató nem tartja valószínűnek, hogy nálunk inkább eltitkolnánk a korrupciós gyakorlatot, mint más országokban, hiszen éppen a "megengedőbb" felfogás miatt ezt semmi nem motiválja.

A bizalomhiány másik - és az általános rosszkedv folyamatos forrásául szolgáló - következménye, hogy az emberek négyötöde állítja: tisztességes módon nem lehet meggazdagodni, háromnegyedük szerint, aki vinni akarja valamire, át kell hágnia a szabályokat. Ebből a felfogásból eredeztethető azután az a gondolkozásmód, amely - a hozzánk hasonló fejlettségű országokban jellemzőnél - sokkal kevésbé tarja elfogadhatónak a jövedelemegyenlőtlenségeket. Így alakul ki az a sajátos csapdahelyzet, hogy az adócsalással szemben megbocsátóak vagyunk, a megoldásokat viszont az államtól várjuk. A politika pedig aligha megy majd szembe a választók várakozásaival egy olyan országban, ahol még a közepes jövedelműek bevételeinek is több mint harmada az újraelosztásból származik. A sikert és a kudarcot kevesen kötik a munkához, a többség úgy gondolja (ebben is a keleti kultúrkörbe illeszkedünk): az egyén kevéssé ura a saját sorsának, és az állam dolga a piac irányítása. Tovább nehezíti az önsorsrontó attitűd megváltoztatását, hogy a közvélekedés egy sor területen meghökkentően szembemegy a napi tapasztalatokkal is. Míg Magyarországon a vizsgált országok közül a legmagasabb a felsőfokú végzettség hozadéka, addig a legalacsonyabb azok aránya, akik azt válaszolják, hogy az érvényesülés titka a tanulás.

A helyzet paradox - állapítja meg Tóth István György. Az kétségtelen, hogy a stabil sikeres társadalom alapfeltétele az egymás és az intézményrendszer iránti bizalom kiépítése. A kérdés a hogyan, hiszen a gazdaság, a kultúra és a politikai intézményrendszer egymástól elszakíthatatlanok, egymást építik vagy rombolják. A bizalom erősítéséhez elengedhetetlen, hogy az állami intézmények világossá tegyék küldetésüket, számoljanak el az adóforintokkal, ne védelmezzenek bűnös gyakorlatokat. De kevés az esély a gazdasági - és ezzel együtt társadalmi - kultúra megváltoztatására, ha a "reformátorok" nincsenek tekintettel a közvetlen közegre. Még ez sem elég akkor, ha egy ország polgárai nem tekintenek határaikon túlra, nem néznek körbe a világban. Tehát a bezárkózó, magába forduló, a kudarcokért mindig másokat okoló magatartás - ami az ország lakóinak nagy részét jellemzi - és egy ezt erősítő politika önmagában akadálya lehet a sikeres gazdaság kialakításának.

A kutatásból készült tanulmánykötet konklúzióit egy tegnapi konferencián vitatták meg a Magyar Tudományos Akadémián. A kutatás és annak eredményét feldolgozó tanácskozás ötletét - amely Felcsuti Péteré, a Raiffeisen Bank vezéréé - felkarolta Pálinkás József, az MTA és Simor András, az MNB elnöke is.
Finanszírozóként a médiában a politikai paletta két oldalára "sorolt" üzletembereket nyertek meg: az Aragón keresztül Leisztinger Tamást és "családi" kft.-je, a DonaDöme révén Nobilis Kristófot. A konferencián a diagnózist nem kérdőjelezték meg, inkább a módszertant vitatták, miként Pálinkás József, aki szerint a világi-racionális gondolkozás korántsem biztos, hogy társadalmilag értékesebb, mint a tradicionális-vallásos. Chikán Attila egyetemi tanár szerint a társadalom mélységes bizalmatlansága és irányvesztettsége arra utal, hogy az emberek nem nagyon akarják a piacgazdaságot, és az ehhez tartozó értékeket negatívan fogják fel. Hankiss Elemér előadásában elfogadta a tanulmány sugallatát, hogy az ország állapota lesújtó, de a terápia kidolgozásához a további elemzéseket nélkülözhetetlennek mondta. Hiszen az azért - például - jó, ha érthetővé válik, hogy a magyar társadalom gondolkodásmódját tekintve miért kerül Bulgária, Moldávia sőt Kína csoportjába, a lengyelek attitűdje miért az afrikaiakéhoz áll a legközelebb, vagy minek tudható be, hogy Szlovákiában a szolidaritás szintje eléri a skandinávokét.

Forrás: Népszabadság

Debreczeni József: Nekrológ

2009-11-27T03:36:00.000-08:00

Részlet a közíró Arcmás című, holnap bemutatásra kerülő könyvéből

Nem könyvem „hősét" búcsúztatom a zárófejezetben. Hanem a Magyar Köztársaságot. Az 1989-90-től 2010-ig fönnállott politikai berendezkedést.

Orbán Viktor egyike volt a rendszerváltozás kulcsfiguráinak; ám ma már egyedüli főszereplőként áll az alaposan átrendezett színpad közepén. Valaha ott bábáskodott a magyar parlamentáris demokrácia megszületésénél, s most ő fogja eltemetni ezt a két évtizedes korszakot, amely a magyar történelem egyik legígéretesebb vállalkozása volt. S a leghosszabb is, mert azok az időszakok, amelyek az előzményeinek tekinthetők, csak történelmi pillanatok voltak.

Az 1848-as tavasz létrehozta a népképviseleti országgyűlésnek felelős kormányzatot, ezzel lerakta a magyar parlamentarizmus alapjait, ám másfél év múlva a világosi síkra kényszerült. Az 1918-as köztársaság a vesztes háború utáni s a történelmi Magyarország szétesése előtti utolsó pillanatban próbálta megújítani hazánkat - a siker valódi esélye nélkül. Kilátástalan helyzetben jött létre az 1946-ban kikiáltott Magyar Köztársaság is: egy újabb háborús vereség után, a totális diktatúra előrevetülő árnyékában. 1956 vakmerő reményét pedig két hét alatt eltiporták az orosz tankok.

1989-90 viszont a beteljesült remények idejének bizonyult. Korábban elképzelhetetlen eredménnyel zárultak a kerekasztal-tárgyalások, az ellenzék kivívta a demokratikus alkotmányt: a többpártrendszer és a liberális jogállam közjogi kereteit; és megegyezett az állampárttal a demokratikus átalakulás menetrendjében. Ami aztán meg is valósult! Mert az események a következő évben nem az elért vívmányok szokásos véres eltiprásához, hanem a szabad választásokhoz vezettek. A nemzetközi hatalmi konstelláció ideális volt, az ország visszakapta szuverenitását, megnyíltak a nyugati integráció esélyei, amelyek sorra meg is valósultak (NATO, EU). Minden jel arra utalt, hogy Ady Kompországa végleg kiköt a fejlett, polgárosult, demokratikus nyugati parton.

Hogy jutottunk húsz év alatt odáig, hogy újra valami ködös és ismeretlen (másrészt nagyon is ismerős) földrész felé sodródunk visszafordíthatatlanul?

Az első számú ok a magyar rendszerváltozás eredendő ellentmondása. Az a fekete űr, ami egyfelől az új demokratikus berendezkedés természete, másfelől a társadalom elvárásai között sötétlett. A rendszerváltozást nem a magyar társadalom vívta ki: az a nagyhatalmi erőtér szerencsés átrendeződése folytán az ölünkbe hullt. A politikai elitek zártkörű alkujaként született, a „nép" kimaradt belőle. Nem kihagyták: kimaradt. Ezen se a népszavazás görögtüze, se a szabad választások tűnő mámora nem változtatott. „Kádár népe", nem az új, nyugati intézmények adta szabadságra (és felelősségre) vágyott, csak a nyugati jólétre.

Erich Weil szerint „minden államban egy történelmileg kialakult közösség szerveződik meg". Egy történelmileg kialakult közösség alkot magának olyan intézményeket, amelyek megfelelő kereteket adnak az együttéléséhez. Az 1989-ben született köztársaság esetében nem így esett a dolog. Nem a társadalom igényeiből fakadt az alkotmányos konstrukció, ami létrejött. Jobb volt. Polgáribb és demokratikusabb, mint a magyar társadalom szociológiai, mentális és morális állapota. A demokratikus köztársaság tartós létezéséhez két dolog szükséges: 1. demokratikus államberendezkedés; 2. demokratikus politikai közösség.

Nálunk csak az egyik tényező adott - a másik nem.

A Magyar Köztársaság születésekor meglévő ellentmondás az idők során szakadékká nőtt, ezt felmérések garmadája jelzi. A közvélemény szemében az eltelt két évtizedben drasztikusan csökkent a köztársaság intézményeinek s azok működtetőinek tisztelete és elismertsége, ha lehet még használni efféle szavakat.

Pedig a társadalomnak nemcsak a demokratikus intézményekhez való ellenséges, de már a közömbös viszonya is végzetes következményekhez vezet! Ezt Miklósi Zoltán írta le 1999-ben - azután, hogy Orbán háromhetire korlátozta a parlament plenáris üléseit: „Amint arra számítani lehetett... az intézkedés iránt a magyar nép messzemenően közönyös maradt... A parlamentarizmuson esett seb mélységét nem a technikai rendszabályok változása adja, hanem hogy lelepleződött magárahagyatottsága... Az alkotmányos intézmények... mégoly kifinomult rendszere se képes önmagát megvédeni, ha a szabályok szigorú betartatását a demokratikus közvélemény nem kényszeríti ki, és megszegésüket nem bünteti. Rólunk van szó: az alkotmányos rend célja önmagán kívül fekszik, ezért megvédelmezése során a végső instancia nem lehet más, mint maga a szabadságszerető nép. Attól a néptől, amely nem tartja sokra a szabadságot, el is lehet venni azt, ehhez csak kellő politikai elszántságra van szükség."

Itt tartottunk tíz éve. És hol tartunk most, újabb tíz év eltelte után?

Eljött a húszéves Magyar Köztársaság végórája.

Ennek második oka a demokrácia intézményeit működtető magyar politikai osztály a maga gyengülő teljesítményével és erősödő önzésével. Mérhetetlen korrumpálódásával és felelőtlenségével. A fő bűne, hogy túlzottan kiszolgálta, sőt gerjesztette a társadalom kádári gyökerű elvárásait. A bűn és a felelősség - az elterjedt téveszmével szemben - korántsem egyenletesen oszlik meg a magyar politikai osztályon belül (e könyvből ez, remélem, kiderült).

S itt elérkeztünk a köztársaság vesztének harmadik - döntő - okához. Megjelent a színen az a politikus, aki a hatalom bármi áron való visszaszerzése érdekében szembefordult a parlamentarizmus és a liberális jogállam értékeivel. Felrúgta a demokratikus közmegegyezést, szembefordult a rendszerváltozással (és egykori önmagával). Ez teszi végzetessé az ellentmondást, ami a magyar politikai intézmények jellege és a társadalom elvárásai között feszül. Innentől csak idő kérdése volt, hogy az illető - ha elég nagy kaliberű, márpedig az - mikor kerül olyan pozícióba, amelyben meglovagolhatja azokat a társadalmi várakozásokat, amiket ő maga szított föl, és torzított vad indulatokká.

Az idő eljött: Orbán Viktor a csaknem korlátlan hatalom kapujában áll.

Az érem másik oldala - s egyben a köztársaság vesztének negyedik oka -, hogy nem maradt vele szemben politikai erő, mely alkalmas volna a demokrácia megvédelmezésére. A rendszerváltozás nagy pártjai a perifériára szorultak, a puszta megmaradásukért küzdenek. A helyzet paradox voltát - s a magyar parlamentarizmus gyengeségét - jelzi, hogy végül az egykori kommunista utódpártra hárult megóvásának feladata, ami nagyban megkönynyítette a parlamentarizmus vesztén munkáló erő dolgát. Egy régi-új baloldali politikus üstökösszerű felbukkanása és rendkívüli teljesítménye 2006-ban még elég volt a csodához, ám láttuk, mi történt: ez a csoda 2010-ben nem ismétlődhet meg újra.

Pedig, ha most nem, később már aligha. Egy magánlevélből idézek: „Teljesen hiányoznak az intézményes garanciák, amelyek határt szabhatnának Orbánék demokrácia-leépítő törekvéseinek. Ha szétnézünk a különböző hatalmi ágak és demokratikus intézmények háza táján, mindenütt romhalmazt találunk (bíróság, ügyészség, rendőrség, alkotmánybíróság, média, szakmai szervezetek, civil szervezetek stb.) - el se tudom képzelni, mi szorítaná őket korlátok közé.

A kialakult helyzetért felmérhetetlen felelőssége van a politikai eliten kívül az értelmiségnek, amelynek jelentős része ugyanolyan önfeledten fog befeküdni Orbánéknak, ahogyan ezt a Kádár-rendszerben tette. Már most szorgalmasan dolgoznak az előkészületeken. A fiatalok pedig ab-start azzal a stílussal és mentalitással rokonszenveznek, amit Orbánék képviselnek...

Borzalmas nagy árat fizetünk a Kádár-rendszerért. Mert meggyőződésem, hogy ma is az akkor kialakult mentalitások és stratégiák dominálnak az emberek viselkedésében. Ám abban, hogy ez ilyen sikeresen túlélte a rendszerváltást, ismét csak az elit felelőssége játszik döntő szerepet, amely maga is ezeket az eszközöket használja a saját érvényesülése során, s így érthetően nem tett azért, hogy megszerettesse a demokráciát, a szabadságot, a felelősséget az emberekkel. Mert mindezeket valójában ő maga se szereti! Szívesebben szolgál egy gazdát, minthogy ezekkel a bonyolult és nehéz dolgokkal küszködjön... Nagyon-nagyon szomorú ország lett ez megint, és attól tartok, hogy jó hosszú időre az is marad."

A magam részéről annyit teszek hozzá, hogy ez az optimista verzió. Hogy tudniillik Orbánék több ciklust töltenek a hatalomban, ám előbb-utóbb fordul a kocka, és újra érvényesül a demokratikus váltógazdaság.

Szerintem ennek vége van.

Ezt nem a pesszimizmusom, hanem a realizmusom mondatja velem, ami a történelmi tanulságokból adódik. A magyar parlamentarizmus (a mögöttünk álló húsz évet leszámítva) nem plurális, hanem hegemón hatalmi szerkezetben működött hetven éven át: a dualizmus és a Horthy-korszak idején. A dolgok tehát visszatérnek a régi kerékvágásukba, hihetnénk. Ám erről szó sincs!

Csak a hegemónia tér vissza - parlamentarizmus nélkül!

Persze az intézmények (és a látszatok) szintjén majdnem minden rendben lesz. Ismét a történelmet - és Szilágyi Ákost - hívom segítségül: „Ahhoz, hogy a politika, az agora, a parlament értelme kiürüljön... nem kell magukat a formákat is felszámolni. Az alkotmányos királyságban is jól megfér egymással a polgári parlament és a trón azon az alapon, hogy az utóbbi politikai értelemben tökéletesen üres. A monarchia az állam ősi címerpajzsa, reprezentációs szimbóluma... élménymonarchia és látványosságmonarchia csupán. A kormány kormányoz, az uralkodó uralkodik, de az uralkodás csak jelképes.

Hasonlóképp van ez... egy sor országban: a parlament decorum, szimbólum, reprezentatív nyilvánosság, a comme il faut része - ténylegesen azonban egy populista vezér vagy egy abszolút felvilágosult elnök tartja kezében a hatalmat és kormányoz, bizonyos fokozati és jellegbeli különbségekkel - Oroszországtól Bolívián át Kínáig... Ilyen irányt jelez a kilátásba helyezett illiberális, etatista fordulat a mai Magyarországon is."

Orbán Viktor boldoggá teszi majd Kádár János népét.

Ő maga mondja: „Van egy képem arról, hogy mi az a világ, mi az a rend, mi az a közeg, amiben a mi népünk jól érzi magát, otthon van, sajátjának érzi, harmonikusan tudja berendezni az életét, és ráadásul sikereket is érhet el."

Ady sorai jutnak eszembe: „Mindig ilyen volt: apró kánok / Révén minden igának barma... // Ezért a népért úgyis mindegy, / Ebsorsot akar, hát - akarja."

Pedig nincs bennem indulat. Nem vádolok senkit, nem beszélek az „írástudók árulásáról" sem. Hisz törvényszerűen alakult így az ország és lakói sorsa, aminek szerves részét képezi az a véleményformáló értelmiség is, amely az „egyik kutya - másik eb" hamis és ostoba paradigmájával tudta csak leírni a parlamentáris Gyurcsány és a populista Orbán harcát; ami nagyban elősegítette az utóbbi győzelmét. És a köztársaság vesztét.

Tévedni emberi dolog, előfordult a legnagyobbakkal is. Bibó Istvánnal is, aki ezt írta 1945-ben: „A magyar demokrácia válságban van. Kétféle félelem gyötri: fél a proletárdiktatúrától, és fél a reakciótól. Tárgyi okok nem indokolják egyik félelmet sem." Aztán kiderült, hogy mégis - már ami a diktatúrától való félelmet illeti. Bibó írta ezt is: „A kommunizmus és a parlamentáris demokrácia összeegyeztetésének ugyan elég keskeny az ösvénye, de ez az ösvény járható."

Mit mondjak? Megjártuk azóta... Aki mégis úgy véli, ma nincs veszély, mert merőben más a nemzetközi konstelláció, annak még egy mondatot Bibótól. Ebben arról ír, hogy téved, aki „a kommunista pártakciók támadó szellemét a proletárdiktatúra tudatos előkészítésének véli", mert ha „kicsit számot vet az európai és világhelyzettel, és egy kicsit ismeri a... döntő tényezők szándékait és gondjait, az nyilván látja, hogy ilyen terv nincsen." Aztán kiderült, hogy van.

De mi volt az oka Bibó elképesztő tévedésének?

Az, hogy mindenáron azonos képletként próbált értelmezni egy olyan pártot, amelyik valóban a parlamentarizmus keretei között akart és tudott (volna) mozogni, meg egy olyant, amelyik egyáltalán nem akart és tudott, mert merőben más törekvéseket hordozott. Ez a másság - minden hamis látszat és hazugság ellenére - látható volt 45-ben is. Voltak, akik látták, vagy érezték a zsigereikben, mint például az általam Bibónál sokkal kevésbé szeretett Mindszenty. (...)

Az előbb azt mondtam, senkit se vádolok. Egy valakit azonban mégis.

Akit a múltja, az alkotmányismerete, az intellektuális és morális minősége meg kellett volna, óvjon attól, hogy - akarva-akaratlanul - előmozdítsa Orbán hatalmi törekvéseit. Hogy fölismerje bennük a Magyar Köztársaságot fenyegető halálos veszélyt. Akit a tiszte arra kötelezne, hogy minden erejével és tekintélyével küzdjön ellene. Ám ő mégsem ezt tette - hanem egyre inkább az ellenkezőjét. Sólyom Lászlót nem menti semmi sem.

Még akkor se, ha a magyar parlamentarizmus fölszámolása egy nagyobb történelmi trendbe illeszkedik. A demokrácia törékeny képződmény: a kellő politikai intézmények fönnállása mellett is csak megfelelő gazdasági, társadalmi és kulturális feltételek megléte esetén képes tartósan működni. (Stabil gazdaság, polgáriasult társadalom, demokratikus politikai kultúra és tradíció.)

Bayer József szerint „(...) A populizmus erősödése egyelőre a demokrácia keretein belül zajlik, ám a liberális szabadságjogok aláásásával könnyen egy új autoritarizmusnak ágyazhat meg. A populizmus... visszavezet egy demokratikus homlokzattal rendelkező manipulált, tekintélyuralmi diktatúrába...

A demokrácia talán csak egy különleges történelmi kegyelmi állapot szüleménye, és rövidesen új diktatúrák korszakát fogjuk megélni, [mert] a demokratikus kormányzatok... nem képesek kezelni a globalizációval járó új konfliktusokat. (...)"

Nincs bennem indulat, csak fájdalom. Fáj, hogy véget ér az a történelmi korszak, amelynek eljöveteléért - a magam lehetőségei szerint - én is próbáltam tenni annak idején (mellesleg: Orbán Viktorral együtt) - reménnyel teli. Most is próbálok: a megóvásáért - immár remény nélkül (és Orbán ellenében).

A legjobban az fáj, hogy ezúttal mindent magunknak köszönhetünk. 1849-ben, 1919-ben, 1945 után, 1956-ban azzal vigasztalhattuk magunkat, hogy nem rajtunk múlott. Hogy megint eltapostak minket a nagyhatalmak. Hogy nekünk, magyaroknak ezért nem sikerül soha. De ha egyszer hagynák, akkor aztán igen!

Most le kell számolnunk ezzel az illúzióval is. Mert most az egyszer hagyták. Most mindent magunknak köszönhetünk: most tényleg azt kapjuk, amit megérdemlünk. Főúr, fizetünk, volt egy feketénk - meg húsz év demokráciánk, amit sikerült elrontanunk és tönkretennünk.

Lássuk be: nem volt nekünk való ez a játék.

Nekünk Orbán Viktor való.

Eljött az ő ideje, nincs erő, ami föltartóztassa.

Forrás: Népszabadság

Üzlet és kedvesség

2009-11-24T15:51:00.000-08:00

„A falra mászok attól, amikor egy üzletbe lépve egy csitri harsány sziával fogad, letámad, hogy miben segíthet, amikor még kezemben az ajtó kilincse. Pedig még szét sem néztem. Persze utána, amikor valamit kérdezek, akkor megpróbál láthatatlanná válni, és elkerülni a választ, mert fogalma sincs róla” – panaszkodik egyik ismerősöm. A másiknak a pincérek vannak a begyében és azt a kérdést feszegeti: mi az oka vajon annak, hogy ebéd végeztével negyedóráig kell integetnie, míg közölheti, hogy fizetni szeretne, majd ismét jócskán várhat, amíg megérkezik a számla. Nem tudtam válaszolni. Nekem egy kisközért pénztárosa fáj, aki elmélyült és sikamlós beszélgetésbe merült egy biztonsági őrrel, miközben tíz ember hallgatta tömött kosárral a kézben őket.

Gyakran úgy érzem, mintha még nem ért volna véget a szocializmus hiánygazdasága, ahol a kereskedő (vagy inkább az áruelosztó) kegyúrként viselkedett, és minden vevő instanciázó Tiborcként járult a színe elé. A rendszerváltás óta eltelt húsz év, a határok megnyitásával nyugaton tapasztalt szolgáltatói kultúra megismerése sem volt elegendő Magyarországon arra, hogy a kereskedelmi – vagy inkább emberi – viselkedéskultúránk elérje a nyugati országokét. A társadalomtudósok – és volt időszak, amikor a politikusok is – a polgári értékrendet kérték számon egy olyan országban, amelynek alig van középosztálya, polgársága, tehát olyan vagyonos köre, aki nem csak az üzletéért, vállalkozásáért, családjáért visel felelősséget, hanem részt vesz a közösségi (lakóhelyi, szakmai, szociális) ügyekben, segít, ha kell, és akár adakozik is.

Kérdés, hogy ezt a gazdaságban profittermelésre használható viselkedéskultúrát hol lehet elsajátítani? Kik lehetnek a mai hiteles mintaadók? Hol vannak azok a (hiteles) könyvek, miképp viselkedjen a kereskedő, az eladó, a pénztáros, a mobilszolgáltató képviselője abban a szituációban, amikor az ő áruját, szolgáltatását, munkáját veszi valaki igénybe, hogy mindkét fél úgy járjon jól, hogy a kapcsolat hosszú ideig se szakadjon meg. A szolgáltató örömmel szolgáltasson, a vevő pedig örömmel (és pénzzel) fizessen. Mert valójában nem a vétel és eladás viszonya a kérdés, hanem az, hogy miképpen építhetünk emberi kapcsolatokat azokkal, akik üzletfelünk vagy cégünk üzletfelei, hogy ne csak egy alkalomra szolgáljon a találkozás, és a vevő máskor ne csak visszataláljon, hanem keresse a kellemes kapcsolatot velünk. A kapcsolatépítés- és networking szakértők könyvei számosak, de hatásuk akkor lehet tartós, ha alapjuk a kultúrában gyökerezik.
A legegyszerűbb minták a szépirodalomból jöhetnek. Sajnos a klasszikus polgári irodalom szerzői feledésbe merültek, mert Zsolt Béla, Aszlányi Károly, Heltai Jenő alakjai már szinte teljesen ismeretlenek. Kopik a köztudatból Krúdy és Kosztolányi is. De ha az örökifjú Jókai legismertebb műveit lapozzuk, akkor A kőszívű ember fiaiban felbukkan a becsületes Salamon, a régiségkereskedő, aki a szerelem és az üzlet forgandósságára tanít. (A tisztesség a legjobb g’scheft – hangoztatja.) Megjelenik az És mégis mozog a Földben Tseresnyés uram, a becsületes és hűséges csizmadia, vagy Tóth Máté, az első parasztvállalkozó alakja a magyar irodalomban. Tanulságosak a történeti (élet)rajzok: Hatvany Lajos Urak és emberek regényfolyama, vagy bármilyen gazdaságtörténeti mű a XIX-XX. század nagyobb alakjairól. Ugyanis: a Rothschildok, Rockefellerek, vagy Bill Gates is pályakezdő volt valamikor.

A hosszú távú üzlet alapja a kapcsolatépítés, ami a partner megnyerését jelenti. Nem véletlen a partner szó sem: nem vevő, nem ügyfél. Ahhoz, hogy valaki partnerre találjon, ahhoz meg kell ismerni, el kell fogadni, alkalmazkodva az igényeihez. A mosolygó szolgáltató, aki kedves, udvarias, névről ismeri partnereit. Tudja, mit keres, mi érdekli, és legfőképpen: megadja neki a kijáró tiszteletet. Nem haverkodva, nem sziázva, és nem tegezve, nem becézve. A kapcsolat kialakítására nagyon kevés idő áll rendelkezésre, tehát a jó kereskedő (szolgáltató) éles figyelemmel méri fel, mivel ér el eredményt. A legfőbb kulcs a hitelesség és az egyenesség. Semmit sem ér, ha lyukat akar beszélni a leendő partnere hasába: inkább kérdez, ajánl, tanácsol, kínál, de nem hajbókol. Különösen nagy személyi kapcsolatteremtései készséget igényel, ha valaki dedikált ügyfélkapcsolati managerként, vagy a mozgó üzletkötőként dolgozik, mint például sokan a Vodafone-nál. Itt nem elég a szakmai tudás, a fellépés és a stílus, már-már pszichológusi véna is szükségeltetik, némi problémamegoldási készséggel párosulva. A ma üzletkötői viszont immár nem a régi, századfordulós, utazó ügynökök: tudásuk, felkészültségük sokkal többé teszik őket. Ők az előőrsei a mögöttük vonuló értékesítési csapatoknak, vállalatoknak. Az ő arcuk hitelesíti és személyesíti meg a céget: nem árt, ha szimpatikus.

Kedvenc példám G. úr, az autószerelő szakszerviz-parancsnok, aki a legnagyobb elfoglaltsága közepette is talál arra módot, hogy leültesse a kundschaftot, megválaszoljon számára nevetséges kérdéseket, nem éreztetve, hogy az úrvezetőnek annyi érzéke van az autószereléshez, mint egy hangyának. Ha még több ideje van, akkor kifejti elméletét a jó kocsik mibenlétéről (nem a saját cégének kocsija a favorit, és ezt nem is rejti véka alá), és meghallgatja az ellenvéleményeket. Ha a szervizperiódus gyakoribb lenne, talán a szerelő és az ügyfele barátok is lehetnének.

Az elektronikus korszak óriási eszközrendszert állít a kapcsolat-menedzsment szolgálatába. Például a Microsoft Outlook programja nem csak levelezésre, hanem olyan személyes adatok rögzítésére való, ami figyelmezteti használóját a közelgő születésnapokra, a partnere szokásaira, személyes adataira (és még tucatnyi személyi információs szoftver létezik). A közösségi weboldalak iWiW, Facebook is kínál olyan szolgáltatásokat, amely elmélyíthetik a partnerek kapcsolatait, amely az üzleti hírlevél elfogadásától egy újabb vásárlásig, megbízásig húzódik. Sőt a Facebook számos mobilon elérhető és az iWiW-nek is van mobilra optimalizált változata.

2009. november

Informatika és Magyarország

2009-11-14T14:03:00.000-08:00

Az országot elért gazdasági válság arra készteti a hazai informatika képviselőit, hogy vegyék ki részüket a válság elhárításának feladataiból. Úgy véljük, hogy az informatika rendelkezik olyan eszközrendszerrel, amellyel támogatóak a magyar társadalom és gazdaság válsághárító és fejlődést biztosító kezdeményezései.

A hazai informatikusok és az őket tömörítő szervezetek egyetértenek abban, hogy miközben szükség van a Nemzeti Digitális Közműre, azonban ez önmagában nem elégséges az ország versenyképessége és a válságból való kitörés szempontjából, ezzel párhuzamosan elengedhetetlen a közigazgatás (beleértve az önkormányzatok) informatikai alapú modernizációja és a magyar társadalom digitális készségeinek minőségi és mennyiségi növelése.

2000-ben az informatikai szakma széles köre fogalmazta meg a Magyar Informatikai Charta című dokumentumot, amelyben a fő feladatokat vette sorra és adott megoldási javaslatokat. A helyzet 2000-hez képest annyiban változott, hogy az ország lakosságának egyharmada napi szinten használja az internetet, de az informatika még nem kapott széles körű lehetőséget arra, hogy bebizonyítsa hasznosságát és eredményességét a hatékonyság és versenyképesség növelésében, miként erre például az USA-ban képes volt.

Az informatika és a kommunikációs technológiák nem tekinthetők csupán szolgáltatásnak vagy közműnek. Ezt a strukturalista szemléletet már cáfolta az idő: ezek a gazdasági versenyképesség, a szervezeti hatékonyságnövelés, a civilizációs megújulás, a társadalmi kohézió biztosításának eszközei. Az infokommunikáció kibontakozása, elterjedése nem partikuláris, hanem központi, stratégiai kérdés, a nemzetgazdaság fejlődésének alapja. Ezért nem fogadható el, hogy e kérdés kezelése bármely, széles horizontú tárca alárendeltségébe tartozzon, ellenben nyomatékosan javasoljuk, hogy az infokommunikációs ágazat minden állami feladata egy kézben összpontosuljon önálló tárcában vagy a miniszterelnöki hivatalban. A gyors cselekvések kényszere idején hitelesen nem indokolható, hogy a az ország versenyképességét meghatározó terület képviselői cégtáblafestéssel és újabb vezetők, kollégák betanításával foglalatoskodjanak, és az elindult folyamatok akár csak egy napos késedelmet szenvedjenek.

1.

Az országban átfogó szemlélet- és magatartásváltásra van szükség, amelyet mind a válság, mind a kapitalizmus természete, mind az információs társadalmi fejlődés és a globalizáció egyaránt megkövetel.

Az elmúlt években az egyenletes, de nem túl magas fokú állami informatikai beruházások ellenére még nem érzékelhető a közszféra hatékonyságának, a gazdaság versenyképességének növekedése; a fejlesztések hatása nem gyűrűzött tovább. Ennek egyik fő oka, hogy nem történt meg az informatika áttörése a teljes kormányzat, a politika és gazdaság szintjén. Hiányoznak vagy lassú fejlesztés alatt vannak azok az átfogó komplex információs rendszerek, amelyek az optimális döntések meghozatalát és a munka hatékonyságát, az ügyintézés gyorsítását biztosítanák. A nemzetközi multinacionális informatikai cégek hazai alkalmazzák a legújabb technológiát, azonban e hatékonyság növelő eszköz már nem jut el hazai kis- és középvállalatokhoz. Ez is az oka annak (és ezen kívül a vállalkozási készség, digitális kultúra hiánya, stb.), hogy e vállalkozások devizatermelő, fejlesztési és innovációs képessége, nemzetközi aktivitása alacsony, annak ellenére, hogy termelésükben külföldi technológiákat (is) használnak. Az innovációs hajlandóságot az elérhető támogatások szűkössége, esetenként elosztásának módja és áttekinthetetlensége is rontja.

Az ígéretek ellenére nehézkes a társadalom és a gazdaság fejlesztését szolgáló pályázatok közigazgatási kezelése, eljárásrendje, legyen annak hazai vagy uniós a forrása. Sokat kell várni a pályázatok kiírására, lassú a szerződéskötés, a kifizetés. Hatalmas bürokratikus teher nehezedik a pályázókra, azon kívül, hogy utófinanszírozású pályázatokkal küzdenek egy forráshiányos közegben, s különösen kiszolgáltatott helyzetben vannak a civil szervezetek.

A gazdasági válság új, modern válaszokat követel az ország gazdaságának fejlesztése, a társadalmi magatartás és a kultúraváltás tekintetében. Az elmúlt években (az IHM négy éves működése ellenére) Magyarország nem lépett át az információs társadalomba. A lakosság többsége digitális analfabéta, a vállalkozások egy része még csak alapszintű internet- és PC-felhasználó. A közigazgatásban alig működnek a hatékonyságot növelő nagyrendszerek, a közintézmények gazdálkodása, működtetése, ügymenete még nem informatikai eszközökön nyugszik. Az elektronikus kormányzat eredményei ígéretesek, de a versenyképességet erősítő növelő hatásuk a fejlesztések késői elindítása miatt még nem érzékelhető. Nem csodálható tehát, hogy alacsony az informatikai kultúra is. A sokat kárhoztatott globalizáció alig érintette meg a magyar vállalkozások többségét. Az ország fejlődéséhez szükséges valuta javát a nemzetközi vállalkozások termelik meg Magyarországon, illetve ők azok, akik a nemzetközi rendszerekhez kötődő beszállítói hálózatot tudnak szervezni, amiben a magyar tulajdonú közepes és kisebb cégek is munkához, fokozódó fontosságú szerephez jutnak. A hálózati gazdaságban a nemzetközi cégek hazai működési területének csökkenése a kisebb hazai cégeket erősebben érinti.
Magyarországnak nincsenek számottevő energiaforrásai és nyersanyagai. Tehát csak a tudás-intenzív területeken vannak esélyei, azoknak is elsősorban a következő területeken: gyógyszervegyészet, informatika, elektronika, egészségügy, turizmus, energetika, nanotechnológia, és az oktatás egy-egy területén. De ehhez megfelelő környezet kell: a jövőbe tekintő serkentő állami iránymutatás, ahol nem az alkufolyamatok, hanem a stratégiai és emberi szükségletek az irányadók.

Magyarország ma nem invesztálhat olimpiákba, utakba, immobiliába. Csak emberbe, export-képes termelésbe, (külföldi) fogyasztót csábító hazai szolgáltatásba, amelynek magas szintű, nemzetközi média-megjelenése is lehetséges. Az életminőséget javító, vizeivel gyógyító Magyarország turistát vonz, magasabb szolgáltatási színvonalra késztet, tisztább környezetet diktál, fejlesztőleg hat az innovációra, a felső- és felnőttoktatásra, az informatikára, az orvosképzésre, gyógyszeriparra. Nem lehet elfelejteni, hogy az Európai Unió elöregedése nyomán az Európai Bizottság az "jólétben való öregedés" biztosítását tűzte ki az informatikai cégek fejlesztői elé, ezt támogatja, erősíti, finanszírozza. Magyarországnak el kell-e ugrania ez elől a lehetőség elől?

2.

Az elmúlt években nem sikerült a döntéshozókat meggyőzni arról, hogy sem a gazdaság versenyképessége, sem a társadalom (benne kormányzat, közigazgatás, stb.) működtetési hatékonysága nem valósítható meg informatikai támogató rendszerek kifejlesztése és alkalmazása nélkül. Az informatika minden ipari ágazati fejlesztésben és a hatékony közigazgatás kialakításában versenynövelő tényező. Azt az esélyt már elszalasztottuk, amire még az 1990-es évek elején készültek a magyar informatikusok, hogy mi legyünk a "keleti Írország", Európa keleti informatikai és tudáscentruma. Azonban helyettünk más a szükséges fejlesztéseket elvégezni nem fogja.

A vészharangok megkondultak az ország felett és a magyar informatikusoknak is válaszolniuk kell arra, mit látnak a közeljövő olyan prioritásainak, amelyek az ország költségeinek csökkenését, a lakosság életminőségének megőrzését, az ország devizatermelő-képességének növelését és végül hosszú távú fejlődését biztosíthatják.

Az informatikai szakma javaslatai lehetnek:
" Az államigazgatás, a közigazgatás ügymenetének egyszerűsítése, áttekinthetőbbé és olcsóbbá tétele a szükséges informatikai rendszerek fejlesztésének felgyorsításával és mielőbbi bevezetésével. Ezek fegyelme, strukturáltsága révén jelentősen csökkenthetők a döntési szintek, meggyorsíthatóak a folyamatok, áttekintés biztosítható a javak felhasználása felett. Nem lehet elfogadni olyan apparátusi érveket, amely akarva-akaratlanul megnöveli a fejlesztési és alkalmazásba vitel idejét. Az infokommunikációs technológia alkalmazásával azokat a kormányzati tevékenységeket, amelyet a vállalkozói és a civil szféra hatékonyabban tud ellátni, ki kell helyezni.

" Megkezdődtek azok a fejlesztések, melyek a közszféra (kormányzati, önkormányzati, állami finanszírozású intézmények, stb.) forrás-felhasználását áttekinthetőbbé teszik. E rendszerek mielőbbi alkalmazása megalapozza, hogy a különféle szintű döntéshozók (pénzügyminisztertől a polgármesterig) egy gombnyomásra képesek legyenek átlátni gazdálkodásuk mutatóit, helyzetét. E fejlesztések felgyorsítása közérdek, a források rendelkezésre állnak, csak döntésre várnak. (Önkormányzatokra, a közösségek ügyében döntő helyi lakosokra minden településen szükség van. Hivatalokra viszont nem, ha a döntéshez elegendő válaszokat kaphat az informatikai rendszerektől a helyi döntéshozó.)

" Szükséges az egészségügy, munkaügy és nyugdíjfolyósítás irányítási, pénzügyi és gazdálkodási rendszereinek olyan irányú továbbfejlesztése, hogy az elősegítse az állampolgár hosszú-távú, öngondoskodást támogató, felelős döntéseit is.

" Az információtechnológiai eszközökkel és alkalmazásaikkal érintett területek versenyképessége, működésének és szolgáltatásainak hatékonysága növekszik, és ez horizontális hatásként minden olyan szektorban, ágazatban jelentkezik, ahol adekvát informatikai alkalmazásokat hasznosítanak. Alkalmazása nem energia- és anyagigényes, ugyanakkor környezetkímélő technológia, melyek alkalmazása csak szellemi erőforrásokat igényel, ezért olyan terület, mely hazánk világpiaci versenyképességét növeli.

" Szükséges a hazai fejlesztő-műhelyek és cégek nemzetközi piacokhoz való segítése. Ha az állami intézményrendszer képes megfelelni a gazdasági elvárásoknak, akkor e munka elvégzéséhez támogatást kell biztosítani a civil informatikai kezdeményezéseknek.

" Magyarországon 4 millió 50 év feletti honfitársunk él, és csak 14 százalékuk használ rendszeresen internetet. Nem mondhat le a magyar informatika, közigazgatás, média, egészségügyi távszolgáltató, felnőttképző-intézmény három és félmillió potenciális fogyasztóról és potenciális (táv)munkavállalóról. Szükséges, hogy e korcsoportokból legalább 1 millió fővel nőjön az IT-felhasználók köre. E területen fel kell használni a TÁMOP forrásait, és intenzív részvételre kell serkenteni az informatikai vállalkozásokat is.

" Meg kell erősíteni az informatika felhasználását a köz- és felsőoktatásban, a felnőtt és szakképzésben. Nem csak az informatikai eszközökről kell tanulni, hanem ezeket fel kell tudni használni a tanuláshoz, alkotáshoz, innovációhoz. Támogatni kell azokat a programokat, amelyek a hazai informatikai cégek ilyen irányú munkaerő-utánpótlását biztosítják.

" Fel kell gyorsítani a vállalkozások online, e-kereskedelmi jelenlétét, nem csak a hazai, hanem a nemzetközi piac számára is.

" Az Európai Unió iránymutatása szerint támogatni szükséges, hogy a magyar cégek mind több egészségügyi, életminőségi informatikai termékkel és szolgáltatásokkal jelenjenek meg.

" Erősíteni kell a települések, a helyi szolgáltatások, a helyi turizmus folyamatosan frissülő jelenlétét és interaktív jellegét a világhálón, mind több nyelven. Az önkormányzati és államigazgatási portáloknak nem ajánlásokra, hanem kötelezően előírt és ellenőrzött online szolgáltatásokra lenne szükségük.

" Szükséges megteremteni annak alapjait, hogy az ország minden települése elérhető legyen szélessávú interneten keresztül. A Nemzeti Digitális Közmű létrehozásának együtt kell járnia az internet-felhasználói létszám drasztikus növelésével különösen a veszélyeztetett és hátrányos helyzetű társadalmi csoportok tagjai bevonásával (50+, fogyatékos, kisebbségi). Szükséges az alapszintű internet-oktatás és mentorálás támogatása, a digitális szolidaritás, az e-befogadás megteremtése. A helyi információs társadalmi fejlesztéseket éppen a hátrányos társadalmi csoportok integrációjára kell felhasználni.

" A válság kezelésében, a gazdasági, társadalmi és egyéni versenyképesség erősítésében jelenleg kihasználatlan kitörési pont az immár másfél évtizedes hagyományokkal rendelkező és nemzetközileg is elismert hazai közösségi informatika módszeres továbbfejlesztése. Egy egészséges, alulról építkező társadalom kibontakozásaként, az élet minden területére - helyi gazdaság, vállalkozások, szociális helyzet, oktatás, közigazgatás, demokrácia - jelentős mértékű pozitív, feszültségoldó és fejlesztő hatást gyakorolna a helyi közösségek általános informatikai megerősítése, intenzívebb kiszolgálása.

" Elengedhetetlen a jogszabályok további deregulációja, a bürokrácia csökkentése, a meglévő informatikát, a társadalmi modernizációt érintő jogszabályok végrehajtása: például a KET, az elektronikus szolgáltatásokról szóló törvény, az információ-szabadság törvény, az e-befogadási országgyűlési határozatok.

A fenti felvetések igen szerteágazóak, de egyúttal igen szoros összefüggésben vannak egymással. E kérdéskörben is minden mindennel összefügg, célszerű, ha a teljes probléma-halmazt egyetlen kormányzati szervezet fogja össze, szemben az elmúlt évek gyakorlatával. Minthogy a felvetések jelentős része a kormányzati, közigazgatási munka hatékonyságának növelésére fogalmazott meg célokat, célszerű ezt a területet összefogó kormányzati szervezet (MEH EKK) hatáskörébe helyezni vagy önálló informatikai tárcában összefogni a teljes komplex problémakör megoldásának irányítását.

Gazdasági helyzetünk konszolidálásában, a válságból való kitörésben, a társadalmi kohézió megteremtésében kulcsszerepe van annak a potenciálnak, amely az informatika és hírközlés konvergenciájából; technológiái, piacai és szabályozása, a szektorok elkerülhetetlen integrációjából fakad. Az ebben rejlő lehetőségek kiaknázása azonban csak akkor lehetséges, ha a terület egységes, és lehető legmagasabb szintű (esetleg: önálló) kormányzati irányítást kap.

Ezek a lehetőségek szinergikus lehetőségek, amelyek az alkotó területek egymás és mindinkább újabb és újabb területekre való ráhatásaként, kombinációjaként többletként jelentkeznek. Nem véletlen az informatika és hírközlés (információs és kommunikációs technológiák) meghatározó szerepe a fejlett országok GDP-jének és termelékenységének növekedésében, az EU i2010 programjában, és kiemelt helye az EU kutatás-fejlesztési keretprogramjában és megjelenése az EU Bizottság szerkezetében is.

A fenti javaslatok nem újabb százmilliárdos kiadásokat jelentenek, hanem a meglévő hazai és uniós források ésszerű átrendezését (például TÁMOP). Az infokommunikáció területén tevékenykedő vállalkozások és a velük együttműködő oktatási, kutatási intézmények, a civil és szakmai szervezetek készek a fenti javaslatok részleteinek kidolgozására és a nagyobb léptékű megvalósítást előkészítő pilot rendszerek kipróbálására is, sőt az elvégzendő feladatok azonnali végrehajtására is. A magyar informatika és kommunikációs szektor bír olyan szellemi tőkével, teremtő képességgel és felkészültséggel, hogy eszközeivel részt vállaljon a gazdasági-társadalmi gondok gyors elhárításában.

2009. április

Az idősebbek nem kellenek az IT-iparnak

2009-11-14T13:35:00.001-08:00

Magyarország nem elég gazdag ahhoz, hogy lemondjon az aktív korú népesség feléről, és kirekessze őket az információs társadalomból. Az internet korszakban nem elég csak a gyerekek, fiatalok, magasan képzettek, magas jövedelműek, városlakók előtt kell megnyitni a digitális végtelent; és nem lehet az idősebbeket, távoli falvakban élőket, szegényebbeket, iskolázatlanabbakat észre sem véve beszélni fejlődésről, innovációról, üzletről, modernizációról. Az Informatikai Érdekegyeztető Fórum (Inforum) második e-Befogadási Éves Jelentésének fókuszában az idősödők információs társadalmi befogadása áll. (Letölthető: www.inforum.org.hu. )

Magyarországon a 18 éves és idősebb népesség körülbelül 50 százaléka 2008-ban digitálisan írástudatlan, azaz nem használ sem számítógépet, sem internetet. Az információs társadalomból kirekesztettek aránya évenként csupán kevesebb, mint 4 százalékponttal csökken. Kedvezőtlen tény, hogy a digitálisan írástudatlanok közel 50 százaléka 60 éves, vagy annál idősebb, valamint 68 százalékuk inaktív, s nagy hányaduk magányos. Jelenleg közel 4 millió 50 év feletti lakos él Magyarországon. E generáció 16 százaléka használt internetet, közöttük a rendszeres (legalább heti rendszerességgel) felhasználók aránya közel 60 százalékos. A tipikus 50 év fölötti hálózati polgár profilja nagyon hasonló a tipikus (átlagos) internetező profiljához: magasabb iskolai végzettségű; dolgozik, szellemileg aktív; többszemélyes háztartásban él; magasabb jövedelmű. Az időskori internetezést jellemzően e tényezők befolyásolják Magyarországon. Az internet-használó neme szignifikánsan nem befolyásoló tényezője az internet használatának.

Az idősek információs társadalma Magyarországon

		Internetezik	Rendszeresen internetezik
50+ lakos	(%)	16%	14%
50+ lakos	(Számuk)	638.000 fo	560.000 fo
64+ lakos	(%)	4,8%	3,7%
64+ lakos	(Számuk)	94.000 fo	72.000 fo

Adatok forrása: World Internet Project

Az 50 feletti korosztály tagjai átlagosan 53 évesen ismerkedek meg az internettel, de akad olyan is, aki 87 évesen kezdte elsajátítani az alapokat. Az idősebb korosztály leginkább böngészni, email-t olvasni, híreket olvasni, tényeket keresni/ellenőrizni szokott az internet-használat során.

Az internetet nem használó idősek körében az internettől való távolmaradás oka zömében kognitív jellegű (nem érdekli, nincs rá szüksége), nem pedig materiális természetű. Úgy látjuk, hogy Magyarország információs társadalmából az idősebb generáció szinte teljes mértékben ki van zárva, másrészt azonban igen jellemző hazánkra a másik végletbe tartozók, az információs társadalmat elutasító, a kihívásokra közömbösséggel reagálók magas aránya is.

A Magyarországon elő 50 évesnél idősebb generáció 84 százaléka egyáltalán nem használja az internetet, miközben a 18-29 év közöttiek körében még a múlt évben is kétszer annyi új internet-használó jelent meg, mint a 60 év felettiek között. A hazai munkavállalók több mint 40%-a, míg a lakosság többsége, közel 60%-a egyáltalán nem rendelkezik számítógép felhasználói ismeretekkel.

Az Unió arra helyezi a hangsúlyt, hogy az idősebb korosztály megtakarításai és (pl. munkaerőpiaci) aktivitása új lehetőségeket nyitnak a foglalkoztathatóság növelésére, az informatikai piac bővülésére, új szolgáltatások és eszközök megjelenésére, melyek következtében elősegíthető a versenyképesség és a GDP növekedése, csökkenthetők az egészségügyi kiadások és fenntarthatóvá válik az idősebb generációk életminősége. Az Uniónak egyértelmű az álláspontja: a társadalmi integrációt elősegítő politikák kifizetődők, hiszen azzal, hogy több embert vonnak be a munkaerőpiacra és fenntarthatóbbá teszik az állami finanszírozási rendszereket, elősegítik a társadalmi kohéziót és a gazdasági növekedést. Ezzel a szemlélettel szemben Közép-Kelet-Európában inkább szociális, esélyegyenlőségi kérdésként vetődik fel a befogadó információs társadalom ügye, eszközrendszere és csak másodlagosan össztársadalmi, gazdasági szempontok alapján.

Többen úgy értelmezik, hogy az e-Befogadás kérdése csupán a digitális írástudás megszerzése. Ennél több: befogadást jelent az információs társadalomba, tehát a most, nehezen érkezők ne csak internet-userek, hanem e csoportok számára készült szolgáltatások – az oktatástól a munkavállaláson át az egészségvédelemig – felhasználói és tartalomteremtői legyenek. A feladat valójában a befogadóké, mit tesznek azért, hogy a kirekesztettek is társulhassanak hozzájuk. Ahhoz, hogy magasabb szintre lépjen az ország, az alapokat kell elhelyeznünk, és ez valóban a digitális írástudás és az internet könnyű elérésének biztosítása. Azt látjuk, hogy az utóbbi néhány évben nem csupán a magyar társadalom átlagában nőtt az internet iránti nyitottság, de ez igaz az 50 feletti korosztályokra is. Elemzésünkből kiderül, hogy a magasabb jövedelmi szinten állók, a felsőfokú végzettségűek, a gazdaságilag aktív 50 felettiek viszonylag könnyen megnyerhetők az internet számára, és internetes aktivitásuk nem sokban különbözik a fiatalabb generációétól. A probléma inkább az, hogy életkorban előrehaladva, a nagyobb városoktól távolodva csökken a gazdagok, felsőfokú végzettségűek, gazdaságilag és társadalmilag aktívak száma. Ezért kell segíteni azokat, akik még nem, vagy nem eléggé célcsoportjai a piaci szereplőknek, akikhez nem kopog be a gyerek vagy unoka, akiknek barátai nem mutatják meg az első kattintások mikéntjét. Magyarországon az e-Befogadás szempontjából leginkább segítségre szoruló csoportok az 50 évesnél idősebbek, a nyugdíjasok, a munkanélküliek, az alacsony iskolai végzettségűek és a kisebb településen élők, a szegények. Ezek a csoportok tekinthetők leginkább kirekesztetteknek az információs társadalomból. A digitális írástudás elterjesztésekor ők vannak leginkább a sor végén, és az ő számuk a leghatalmasabb.

2009. április

Deák Ferenc térde

2009-08-24T10:17:00.000-07:00

Amíg nem volt autóm, többet utaztam a metrón.

Mert akkor még fiatalabb voltam. És nem volt pénzem kocsira.

És jobban érdekelt a velem utazók arca, különösen a lányoké, akiket finoman, feltűnés nélkül csodálni nagyon kellemes volt. Ha nem volt mit nézegetni, akkor még ott utaztak velem az újságok és a könyvek, csak ki kellett ráncigálni őket a táskából.

Ma már a mobiltelefonon olvasom a híreket.

Diákkoromban még nem tűnt fel, hogy az “ajtók záródnak, kérem vigyázzanak” és egyéb unalomig ismert tömegirányító szöveg miképp hangzik. Pár éve már igen.

Ma pedig már lelkesen várom a Deák tér közeledését.

Készülök rá, hegyezem a fülem, és mindig ugyanazt hallom, és ez megnyugtató, hogy nem változik évek óta semmi. Az állandóság, a múlt velem-maradása azt jelzi, hogy én sem öregszem, vagy inkább én is az a harminc-egynéhány éves vagyok még mindig, mint akkor, amikor először hallottam a metróban:
- A Deák Ferenc térd következik.

És várom Batthyányi és Kossuth térdét is.