Mert akkor még fiatalabb voltam. És nem volt pénzem kocsira.
És jobban érdekelt a velem utazók arca, különösen a lányoké, akiket finoman, feltűnés nélkül csodálni nagyon kellemes volt. Ha nem volt mit nézegetni, akkor még ott utaztak velem az újságok és a könyvek, csak ki kellett ráncigálni őket a táskából.
Ma már a mobiltelefonon olvasom a híreket.
Diákkoromban még nem tűnt fel, hogy az “ajtók záródnak, kérem vigyázzanak” és egyéb unalomig ismert tömegirányító szöveg miképp hangzik. Pár éve már igen.
Ma pedig már lelkesen várom a Deák tér közeledését.
Készülök rá, hegyezem a fülem, és mindig ugyanazt hallom, és ez megnyugtató, hogy nem változik évek óta semmi. Az állandóság, a múlt velem-maradása azt jelzi, hogy én sem öregszem, vagy inkább én is az a harminc-egynéhány éves vagyok még mindig, mint akkor, amikor először hallottam a metróban:
- A Deák Ferenc térd következik.
És várom Batthyányi és Kossuth térdét is.
Bejegyzések
